A veszteségekről….
A veszteség annyiféle lehet: egy családtag, vagy egy illúzió, tárgy, barátság, szerelem, munkahely,
otthon, önbecsülés ….és sorolhatnám még.
A veszteség egyszerre hiányérzet és fájdalom amely tehetetlenséggel és dühvel is párosulhat.
Ott dobol az ember agyában ezernyi kérdés: miért történt, és mi lesz ezután, hogyan bírom ki, mi lett
volna, ha….?
Jön az önvád, hogy mit lehetett volna másképp tenni, mások okolása, kétségbeesés, és a vágy, hogy
bárcsak minden a régi lenne…
A veszteségeket nem egyszerű feldolgozni. Én éppen ezt gyakorlom: édesanyámat veszítettem el
váratlanul most, 2025. karácsonya előtt pár héttel.
Ami most erőt ad: egyrészt mindaz, amiket Ő tanított, és amilyen példát kaptam Tőle a kitartást,
fegyelmezettséget, szeretni tudást illetően. A másik: azon embereknek a szeretete, figyelme, akik
támogatnak ezekben a nehéz időkben. Nélkülük tényleg nem menne.
Óráról órára tapasztalom, hogy mennyit jelent egy telefonhívás, egy üzenet, egy ölelés, egy csésze meleg
tea, egy jó szó.
Kell egy menedék, ahol egy kis időre minden „normális”, ahol az ember megélheti saját ambivalens
érzéseit.
Nem vagyunk tökéletesek, és nem tudunk mindent jól csinálni.
Most még abban is bizonytalan vagyok, hogy jól gyászolok-e….annyira kötnek minket az elvárások.
Mire megnyílik a Főnix menedék, úgy tudlak titeket fogadni, hogy tapasztalássá és tudássá érik majd
össze az a fájdalom, ami most bennem van…..
De abban biztos lehetsz, hogy meg fogom érteni azt, ha az élet bármely területén veszteség ért….
UI: A fotón, amit látsz, édesanyám sziluettje látszik. Ő fotózta ezt a képet önmagáról, és egy gyönyörű
fának a csonkjával. A fa idő előtt lelte halálát mások becsvágya, és tudatlansága miatt….
