Azt mondják, az emlékeket senki nem veheti el tőlünk…
Ez részben szerintem nem igaz, részben pedig nem biztos, hogy jó.
Ami nem igaz benne, hogy vannak olyan külső tényezők, amelyek igenis elvehetik az emlékeinket: romló memória, demencia, agyi történések, idősödés, trauma, stb.
És amiért nem biztos, hogy jó: nagyon sok olyan emlékünk is lehet, amelyet, ha el tudnánk felejteni, könnyebb életünk lenne.
Akkor mit kezdjünk az emlékeinkkel?
Mondok néhány ötletet, ami nálam bevált.*
(Mindig azon van a hangsúly, hogy „nálam”. Nem vagyok mindentudó, nem ismerhetek minden helyzetet és embert, és egyformák sem vagyunk, de lehetnek hasonlóságok, azért is gondolom úgy, hogy érdemes néhány dolgot megosztanom veletek.)
1. Amikor valami szép és jó dolog történik velem, akkor tudatosan ebből „emléket csinálok”. Elmondom magamnak, hogy ez annyira fontos most nekem, és olyan jól érzem magam, hogy erre mindig szeretnék emlékezni. Akkor, még a folyamat/megélés közben újra lefuttatom a friss élményeket, a helyszínt, az embereket, a virágok illatát, az ég színét, és emlékeztetem magam, hogy erre olyan jó lesz emlékezni.
2. Történik valami rossz és fájdalmas. Ezt vagy kibeszélem magamból, vagy leírom. Nem, nem úgy értem a kibeszélést, hogy boldog-boldogtalant a fájdalmammal terhelek, hanem amikor egyedül vagyok, kimondom hosszú monológban mindazt, amit gondolok. Akkor is, ha épp az nem tűnik igazságosnak, netán trágár, vagy a düh adja számba a szavakat. (Volt, hogy szakemberben mondtam el, az is hasznos.) És minél intenzívebben és őszintébben tudja az ember kifejezni magát, annál jobban tisztul a kép. Ez főleg írásban mutatkozik meg. Leírod azt a valamit, akár többször is, egymás utáni napokban, hetekben. És amikor x idő múlva ezt átolvasod, már nem mindent érzel ugyanúgy, már nem háborodsz fel mindenen, és nem lesz minden egyes részletnek olyan nagy fontossága. 3-4 hónap múlva, vagy akár később (attól függ, hogy mi volt az a negatív történés), amikor újra elmondod, vagy leírod a sérelmedet, már az a zanzásított, valódi történet marad meg, amelyet „el tudsz dobozolni”, és a lelked megfelelő helyére teszed.
Nem elnyomod az érzéseidet, mert az káros. Nem átszínezed, mert az nem őszinte. Egyszerűen csak a reális, tényszerű rossz emléket már tudod kezelni, mert nincs rajta sallang, önsajnálat, vádaskodás, stb.
3. Elfelejtettél valamit, valakit… Búsulsz, hogy nem jut eszedbe X neve, vagy Z. helyszín. Ne légy szomorú, mert felesleges. Az igazán fontos dolgokra a szíved, lelked emlékezik, és egy illatról, egy hangulatról, egy színről eszedbe fog jutni az a valaki/valami.
A felejtés nem hűtlenség, vagy menekülés az emlékek elől, hanem természetes agyi szelektáció.
Amikor kirándulunk a férjemmel, és megyünk egy útszakaszon, ő emlékszik egy különleges traktorra, én pedig arra, hogy azon a részen napraforgók virágoztak. Neki az volt a fontos, nekem ez. És az én emlékeimben nem szerepel a traktor…. Szóval egymásnak sem érdemes szemrehányást tenni, amiért a másik nem emlékszik valamire: az számára alighanem kevésbé volt jelentős, mint nekünk.
4. Emlékezni jó dolog. Ha van rá képességünk, bizonyára nem véletlenül tudjuk megtenni. Néha simogatják a lelket ezen emlékek, néha orrba vágnak….de minden emlékünk kell ahhoz, hogy most azok legyünk, akik vagyunk.
